Véget ért ez a karácsony is. Nem tudom, mások hogy voltak ezzel, mit tettek, hogy érezték magukat, engem Szenteste és az azt követő misén öntött csak el olyasfajta érzés, aminek véleményem szerint meg kellett volna lennie 25-én, és 26-án is. Én nem tudom miért nem éreztem, de hiánycikk volt. Szenteste viszont csodás volt az élmény, a meghittség, az ünnepi hangulat teljesen átjárta a lelkem. No de pontosítok, 26-án azért csak volt bódulat.

Volt, mert nem kevesett ittam. Az úgy indult, hogy baráti pókerezés, közben gyakran és jelentős mennyiségű alkohol fogyasztása, majd azt vettem észre magamon, hoppá, teljesen kész vagyok. A karácsonyi bódulat megérkezett, teljes valójában. Hiba nélküli volt az érzés. Kezdve a súlytalanságot, gondtalanságot, a megigazulás érzését. Minden ami nyomasztott, ami nem hagyta, hogy átvehessem a sokakat átjáró ünnepi érzületet, eltűnt. Nem hosszú időre persze, de éppen annyira, hogy érezhessem a hiányzó szellemiséget. Mi ez a nagy tragédiája az embernek, hogy nem képes magát jól érezni akkor, amikor kéne, de ha nem lehet, akkor bezzeg fülig ér a szája?

Rágyújtottam egy cigire, próbálom tető alá hozni a gondolataim, mielőtt végképp elmerülnék a mellékes kérdésekben.

Mitől vagyunk olykor boldogok? Jó lenne hinni, hogy az ünnepek miatt. Egy külső behatás ugye, ami belénk jutva kifejti áldásos tevékenységét. Olyan kár, hogy ez sokszor nem igaz. Mert milyen jó is lenne, félretenni minden problémánk, ügyes-bajos dolgaink, csip-csup ügyeink, csak koncentrálni arra, hogy most valami jó fog érkezni. Eredendően jó. A dolgok járása inkább fordított. Ha éppen nincsenek olyan gondjaink, amelyek megakadályoznak minket az ünneplésben, akkor esetleg szorítunk egy kis helyet a felhőtlen boldogságnak a mindennapok szürke sarában. Én vagyok a legszomorúbb hogy ez így van, és nem is nagyon tudok erről többet írni, ez is meglehetősen kusza lett. Pontosan, mint az érzelmeim a témáról. Végül leszögezhetjük, nem attól vagyunk jól, ha ünnep van, hanem akkor tudunk ünnepelni, ha jól vagyunk.