[Adott egy kétértékű, arisztotelészi kijelentéslogika és adott egy naiv falszifikacionista igazolásmodell. Elpragmatizáljuk az igazság és igazolás közötti kontextuális különbséget, majd a szemantikát - jó nyelvanalitikus szokás szerint - azonosítjuk a lételmélettel. Máris eljutunk egy formális, nihilista kvázi-ontológiáig, amely szemantikailag a "józan ész" logikájának tökéletes inverze lesz. Nevezzük el az így nyert logikai rendszert a Formalizált Nihilizmus Doktrínájának! A FND tagadja az önazonosság, az ellentmondás és a kétértékűség klasszikus elveit. Egyetlen dolgot fogad el a hagyományos logikából, mégpedig a (fregei-russelli) definíciókat, azaz egy minimál-szintaktikát (Erre azért van szükség, hogy ne merüljön fel a közös nyelvi alap kérdése, és így adható legyen egy fordítási eljárás a FND és a természetes nyelv között.) A logikánk elkezdi átírni önmagát, és amikor az egyes téziseit újrafogalmazza, a teória kidolgozóinak személyes elbírálása - illetve a kommunikációs közösség egyre kevésbé kontrollálható (és rekonstruálható) diskurzusai - adják az eljárás lépéseinek fontossági sorrendjét. (Vegyük észre, hogy alternatív logikák végtelenül nagy száma létezik annak függvényében, hogy az axiómarendszer tagjait, illetve az ezekből folyó tételeket milyen sorrendben, hányszor tagadjuk, valamint az ön-nem-azonosság, az ellent-nem-mondás és a nem-kétértékűség milyen értelmezését vesszük. Néhány kiragadott példa: ha valami nem azonos önmagával, akkor amivel azonos, az lehet önmaga, hiszen önmaga nem azonos önmagával. Ha egy állítás és annak tagadása nem ellentmondóak, azaz nem zárják ki egymást, akkor a fenti tétel ellenkezője, tehát az önazonosság is lehet igaz. És ha nem igaz-hamis dualizmusban gondolkodunk, akkor kidolgozható akár végtelen igazságértékű logika is - vagy éppen olyan, amelyikben nulla vagy egy igazságérték van. És még mindig előfeltételeztük, hogy a logika igazságértékeinek természetes számúnak kell lennie. A formalizálás révén az absztrakciós szintek ad indefinitum bővíthetők.) A nevesebb egyetemek köré csoportosuló logikai iskolák sorra dolgozzák ki a logikai rendszereket, és azon vannak, hogy - a saját logikájuk alapján - minél hathatósabb érveket sorakoztassanak fel a logikájuk mellett.]

Az élet megy tovább. A Korrekt És Precíz Jelölés Jelölete és az Áttetsző Misztikum Mögé Bújt Álarc végláthatatlan harca ez. Az örök ráció bukdácsolása önnön irracionalitásával való küzdelmében. Folyamatos újrakezdés: vég nélküli elmúlás.

***

Az ezredik papírgalacsinja hajíttatott most a szemétkosár mélyére. A szoba tehetetlenül (passzívan) eltelt a 440 Hz-es zenei "A" hanggal, mire (ezután közvetlenül) ő felállíttatott az asztaltól a hang által. Suta, félszeg mozdulattal most odaléptetődött ő az ablakhoz, meglökve egy Richard Rorty-t. Vele dőlt, vele döntődött utána (azt követően/az ő mozgásával egyező irányba) az egész könyvstóc: James-ek, Feyerabendek, Lyotard-ok, Wittgensteinok. (Én döntök, te döntesz, Ön dönt: mi dőlünk, ti dőltök, nekikdőltek - de kik ne dőlnének ki, ha ehhez hasonló, döntő helyzetekben kell dönteni?) Ő gépies mozdulattal átlépődött most afelett az egy bizonyos (önazonos) halom felett: a hang okán mindig (folyton, egyre csak, örökké) az ablaküvegnek szegeződött a tekintete.

(Sohasem bámult üvegtelen szemekkel [szemtelenül?] a semmibe - nem mintha nem azt várta volna, hogy mögé ne lásson. Hogy ne lásson mögé. Hogy ne mögé lásson. Nehogy lásson mögé. A semmi mögé.)

[Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell; nincs olyan entitás, mint a nyelv, csak zörejek használata egyes kommunikációs célok elérésére; az egyes szinguláris terminusok nem referálnak semmilyen objektumra; egyéb ésszerű baromságok.]

Levétetett a napszemüvege, amelynek a belsejére most éppen rá volt mázolva egy világmindenség. A tér- és időszemléletet [Anschauung: intuitio] levetkőzve végre szabadnak érződött önnönmaga (Selbst, Self, meme, to auton, ipse - mindez elgondolandó önazonosság nélkül) által: saját önkénye okán determináltatott csupán. (Avagy talán most determinálódott, mivel most éppen ilyesfajta alakulások meg változások esődtek meg errefelé.) Saját önkénye okán, mint Kant soha-sehol nem létező transzcendentális szubjektuma. (Mi csinálódik, mi történik vele, milyen folyamatokon menetik keresztül, küldetik által a változás által, mi a fasz van má', buzikám, stb.)

ő most körülnézett (ott). ő (ezidőtájt) körülnézett a tér nélküli térben. Most megint (tevődött); aztán (valamikor) még egyszer. ő (folyton) csupa önmagában levő dolgot látott maga körül: dolgokat, amelyek önmagukban érzékelhetetlenek: láthatatlanok. Elkezdődött a fülelése, hallgatózása, ám a hallomás ráébresztette: a füle az egész érzékiséggel együtt a Jelenségvilágban el-hagyódott volt. Ott. A szemüvege kétségbeesett keresésnek tevődött ki, de sehol nem lett megtalálva. Még ott sem, ahol lenne a szemüveg, ha volna.

[Létezni annyi, mint egy kötött változó értékének lenni; a létezés érzékeltség; egy hiposztazált entitás léte a létének feltételezésével járó gyakorlati következmények jövőbeli igazolhatóságának függvénye: Ockham borotválkozik, Quine rányitja az ajtót, és amíg Sam Johnson Berkeley kavicsait rugdalja, Willie James pedig körbetáncolja a mókusokat, mi jót nevetünk egy bölcs mondáson: esse est esse, avagy est est est. Ne essünk bele a jól felállított csapdába, ha éppen este is van; ne legyen ez a mi estünk esete (így mesés az esés, ha fiktív, különben - azt mondják - monda volna); nem kell mindig az okos embereknek se hinni - ezt az egyet elhihetjük Emersonnak, bármilyen okos is volt vala egykoron, jó régen ám.]

Itt nincs többé valahol (egykor talán volt egyáltalán vala, de hol, hol nem): itt nincs többé itt. Most már nincs most sem. Nincs nincs sem. (Még) sem sem. [Alapuljék hát, jósolódott meg az integrált áramkörök kapcsán, logikánk a sem-sem funktoron.]

Most valahol (mindenhol, sehol: akárhol) bár(hol) újra megszólalt volna a hang! Furcsa, bódítóan lebegő tónusú, nyugtató, sőt, kábító hangján. Öblösen formált magánhangzói hol súrolták volna a 442 Hz-et, hol verdesnék majd a 437-et: ahogy ő most hallgatná, nem is tudatosulna ott benne a finoman ívelő hanglejtése, csupán valahol legbelül, az álarc mélyén zsongana Dalos Nusi (vagy ez túl direkt?) tel(ítet)t keblei között megformálatlanul és kivehetetlenül a rég elfeledett, rég elfelejtődött, ősi nóta belső ritmikája és különös (egyedi: furcsa/partikuláris), autentikusságában algoritmizálhatatlanul eltorzított dallam, amely megfakult, talán soha át nem élt emlékek képét idézhetné fel benne: alakokat, amelyek igazából sohasem lennének látottak, zajokat, amelyek sohasem lennének valóban hallva, szagokat, amelyek sohasem szagoltatnának teljességükben, ízeket, amelyek ízig-vérig sohasem ízesülnének. Létezőket, amelyek senki által nem létetnének, s így levésük puszta ön leendőség lenne: tevőlegesség nélküli ön-nem-tételezés. [There is no such thing as 'there'; 'tis just acting without an act or an actor - mondanánk mi, kelet-európai-nyugat-eurázsiai-észak-balkániak, ha bírnánk (might have or would like) az angolt.]

(Hang szól.) - "Gyere velem, és meglátod, hogy nincs olyan, hogy transzcendens. A világ akkora, amekkorává te teszed, és olyan, amilyennek látni szeretnéd: képzet (nem imaginatio: képzett) és akarat. Gyere, kedves, csináljuk meg a saját paradigmánkat, amely maga is egy külső (tehát belülről elgondolhatatlan) perspektívából nézve egyetlen hatalmas anomália lesz, és a rendszeren belül értelmezett minden egyes önellentmondás konfirmálja a paradigmánk világhoz való (holisztikus) korrespondenciáját! Olyan szép dolog a dialektika, de nevetségesen messzire akar menni, és ezért topog két és fél ezredéve egy helyben. Ne várjunk arra, hogy mikor jön a metró, hiszen gyalog is odaérünk!"

Átvillanódott az agyán egy történelem. Egy pillanat törtrésze alatt. (Keresztben persze, nem hosszában.) Ettől kellőképp felvillanyozódott.

- "Nevetséges" - lettek az ajkai gúnyos mosolyra húzódóvá (nincs önazonosság, tehát nincs kontinuitás - ezt szokás változásnak hívni mostanság, de ez időnként változhat), majd ő (egy másik) elkomorodott lett egyszer csak (hirtelen). Hume jutott az eszébe, Hume elérkezetté vált, behatolódottá, átszivárgottá, belefolyottá és áteresztődötté, mind Davidson, Derrida és Fichte. Hát nem fura egy társaság? Igen: nem az. Most nem találtatik annak. Egyáltalán (akármikor) nem. (Mert játszódik a történet. Lássuk, sőt, nem, nem: halljuk.)

Most mind mondják ugyanazt: "Tűnj el innen! Menekülj előlünk! Takarodj valahová!"

Most induljanak el ők (a devizualizált hang és az ipszeitás nélküli én, Dávid és Dávidfi - mondjuk Salamon -, a nemzet nélkül is nacionalista János és a nacionalizmus nélkül nemzeti Jakab) oda gyalog, kéz a kézben. (A metróig, mivel tévedni akarnak, tévedést képeznek, mert képtelenek nem tévedni.) Ott - biztos, ami biztos - legyenek jól felszállva, hirtelen, várakozás nélkül: ez legyen az átmenet. Ez jó lesz. Bocsánat: ez legyen jó. Így jóvá tettem - jóvá lett téve általam. Jóvá leend.)

Egyszer csak érjenek oda (ahova). Mondjuk most. (Ha még nem akarjuk, hogy most érjenek oda, akkor várjuk ki a megfelelő ideális kutatásvégi állapotot, és akkor olvassuk újra a "most" szócskát. Utána akár tovább is olvashatunk.)

- "Végállomás. Kérjük (már meg) kedves utasainkat, hogy megállás után a kocsikat szíveskedjenek elhagyni, és erre figyelmeztessék utastársaikat is!"

Szálljanak ki a metróból. Az ajtók sokáig visszhangozva csapódjanak egymásnak, majd a metró hangtalanul (hang nélkül, hiszen a hang leszállt lett) robogjon el új utasok után. Legyen olyan, aki visszafelé akar menni (ezt tevőként létezett [érzékeltetett] az a szegény Klojni Gyuri bácsi is, látod: kinevetetté válóvá levődött), és legyen, aki csak egy-két megállónyit utazzon. Legyenek néha új állomások egyszer csak jól bekötve, meg néha mások csak úgy hagyódjanak ki. De a metró ne álljon meg. (A metró nem állhat meg; a metró nem képes megállni; a metró nem bírja a megállni-tudás képességét; a metró eredendően megfosztatott ettől, mint minden megfosztatandó, aminek nincs mitől megfosztódnia.) A metró tehát járjon egész nap.

Legyen csend. Sűrű, áthatolhatatlan, hideg és rémisztő csend. Ők álljanak a sűrű csendben. Lassan folyja őket körül a hígulni nem akaró massza, mint a Hume-ék az előbb (kicsit korábban, mint most), áthatolva a bőrükön, be a testükbe, át a sejtfalakon, be, be, egészen az atomokig, a protonokig, a kvarkokig, a kitudjameddig, hiszen ha tudná is valaki, a kitudjamedd megfogalmazhatatlan, tehát ne fogalmazzuk meg.

[Nincs publikusság, szabálykövetés, meg ilyenek. Kérdezd meg Wittgensteint; bár tartok tőle, hogy megpróbálna becsapni. Viszont van Heisenberg meg Einstein meg Bohr, és ők aztán tudnak valamit. Nem úgy, mint Szókratész, aki csak bölcs, de nem tudó(s).]

Mondjam: legyen csend. (Hogy úgy mondjam, mondom, hogy legyen - hát legyen: mondom.) Tehát mondom, hogy legyen csend. Legyen most itt egy szótlan beteljesülés, meg még egy hangtalan apokalipszis, aztán néhány vég nélküli vég is még ide.

- "Hol vagy?" - kérdezze ő.

Ne feleljen senki.

- "Itt vagyok" - mondja ő válaszul.

- "De hol? Nem hallom a hangod!" - (Ez már csak azért legyen mondva, hogy eloszoljon végre a vég nélküliség körüli zajos beteljesülés-vízió. [Miért a képek? Hol itt a hang?])

- "Itt. Itt, mindenütt." - (Nézz rám, nézz ide, nézz, nézz és láss, láss engem, a hangot, a hangomat, amit bírok, amit én bírok, a hang; bírj Engem, a Self nélküli ént; ne a Nagy Ő-t várd, érd be a kIS éN-nel - elkerülhetetlen, hogy tragikomikumba oldassék minden metafizikus maszlag.)

- "És miért nem hallak?" - (Ez hallatlan! - nincs hallva!)

- "Miért, mit vártál? Most már semmik vagyunk. Az, ami kifelé hallatszik, mi más lehet belülről, mint maga a csend? Nincs már többé cél, csak állapot. Ez a végállomás. Megérkeztünk. Hiszen ezt akartuk: örülhetünk."

- "Jó. Hát örüljünk. De minek?" - (Miért, milyen célért, milyen okból kifolyólag - mi legyen az öröm tárgya, ilyen és egyéb ambiguitások.)

- "Örüljünk annak, hogy nem kell többé örülnünk, mert mi már többé nem vagyunk."

- "Hát legyen. Nem bánom, hiszen nem vagyok." - (A logika kérlelhetetlen: amit a logika szabályai mondatnak velünk, abban vakon szoktunk hinni, szoktunk lenni vak hitet bírva, legyen az mégoly szerencsétlen, tökelütött baromság is, mint ez itt fentebb.)

Így hát lőn: örülődnek. Így legalább nem őrlődnek. Úgymond "boldogok". Ám a Kell szilárd állhatatosságát a Van egyetlen gúnyos fintora képes a Kellene szánalmas könyörgésévé hajlítani.

***

[Deontikus logikánk három igazságértéke - kell, van és kellene - egyfajta, kellőképp túlerőltetetten leegyszerűsített [miért is nem terjedt el erre a magyarban az 'óverszimplifikált' kifejezés? Sokkal idétlenebbül hangzik, mint a túlegyszerűsített "túlegyszerűsített" terminus.) és nagyvonalúan interpretált hegeli dialektika szüleménye. A Van-ból megfogalmazott Kellene adná egy hegeliánus keretben a Kell-t. Mi azonban tudjuk, hogy a végeredmény mindig a Kellene és a mögüle ránk vicsorgó Van ellentmondásmentes feloldhatatlansága. (Ez persze posztulátum.) A szükségszerűség kényszerítő imperatívusza ily módon felszámoltatik: argumentálatlan tézisünket retorikával alátámasztandó megfogalmazhatunk egy olyan ontológiát [micsoda huzatja van; ízlelgesd újra: megfogalmazni egy ontológiát], amelyben a két entitás a Van és a Kellene, amely megfelel a hagyományos kijelentéslogika igaz-hamis fogalompárjának. (Emerson és Platón, Berkeley és Locke, Nietzsche és Kant, Peirce és Hegel, Quine és Carnap, Feyerabend és Lakatos, Rorty és Davidson.) Ami van, arról igaz állításokat teszünk, ami kellene, hogy legyen, arról hamisat. Ennek révén az az állítás, hogy "x kellene hogy legyen" azt "jelenti", hogy x nincs, azaz x "hamis". (Hangsúlyozandó, hogy ezt csupán a szemléltetés kedvéért vázoltuk fel. Valójában ebben a logikában természetesen értelmezhetetlen az igaz-hamis fogalompár, hiszen minden mondatunkra csakis a "van" és "kellene" igazságfunktorok alkalmazhatók.) A "nem" ebben a logikában is mint negációs funktor működik, amelyre posztuláljuk a kettős tagadás elvét. Az önazonosság és önellentmondás kettős tagadásával így újra az önazonossághoz és önellentmondáshoz jutunk. Ennek révén azt mondhatjuk, hogy ami van, az van, és ami van, az nem kellene (hogy legyen) - hiszen már van.

Ez a szabadság indirekt megfogalmazása a FND számára - legalábbis ahogyan azt a preskriptív morálfilozófia vezető filozófusai megfogalmazzák a közeljövőben. A marxisták azt mondják majd rá, hogy ez a felfogás gazdasági-társadalmi okokra vezethető vissza, a neopozitivisták azt, hogy ez metafizika, a hermeneuták azt, hogy interpretáció-függő, a neopragmatikusok azt, hogy áthatja a látszat-valóság dualizmus, a dekonstruktőrök elzsonglőrködnek a terminusokkal, a Németh Krisztián megint csak a tarcsiban tolja a hétvégén, a mackósajt meg tovább drágul: minden megy úgy, ahogyan ezelőtt ment, tehát ahogyan nem kellett volna, hogy menjen.]