A Prima Primissima díjátadón hangzott el a kiváló színész, Huszti Péter szájából a Nem tudhatom című, mindenki által ismert, és nem tévedek ha azt mondom, mindenki által szeretett Radnóti Miklós által írt költemény. Akkor jutott eszembe, és ezen egyébként már régebben is sokat jártattam magam, hogy tessék, itt van a hazaszeretet. Amíg a hazánk csak ad, és nem elvesz, ápol, és nem megaláz, könnyű hangoztatni mennyire is szeretjük ezt a földet. De mi történik, ha a hazától csak annyit kapunk, hogy megtűr, legjobb esetben elvisel, de inkább megrág és kiköp minket? Aki ebben a helyzetben a sarkára áll áll, és vallja, hogy történhet bármi, én szeretem a szülőföldem, az az igaz magyar ember.
Radnóti a megaláztatások sűrűjében sem tudott magára máshogy gondolni, csak mint magyar költő, levelezéséből ez pontosan kiderül. Élete szörnyű vége felé is, a kis füzetecskét, melyekbe utolsó verseit írja, így ad neki címet: Radnóti Miklós magyar költő versei. Kevés nála álhatatosabb, és hazaszeretőbb ember lehetett. De beszélhetünk Szerb Antalról is, akinek a legszebb, legérthetőbben összefoglalt magyar és világirodalom történetet köszönhetjük. Állíthatják irodalmárok, hogy sok esetben meghaladott az, amit ő leírt, de van olyan igaz értelemben vett tankönyv, ami ennyire szerethető és letehetetlen lenne?
Vannak persze szerencsésebb sorsú emberek, akik ugyanígy bebizonyították, hogy szeretik a hazájuk, de ezt a hazaszeretetet túl is élték. Itt van példának okáért Faludy György, akit egyszerűen érthetetlen, miért is nem vettek be a kötelező tananyagba már réges-régen, akár csak Villon átköltései miatt. Nem ennek az írásnak a témája, de a költészete bőven predesztinálná erre, és idős korában, jóval 90 felett olyan csodaszép szerelmes verseket írt, hogy az ember könnye kicsordul tőle. Ő már 1946-ban újra itthon volt, és nem is akart elmenni, az ÁVH börtönében pedig, mikor azt mondták neki több hónap fogság után, holnap hajnalban kivégzik, éjjel az általa utolsó óráknak tartottban fejben írt verset a magyar nyelv szépségéről. Recsken, az egész napos munkától mindenki a végletekig kimerült volt, de tanította a többieket és igazi étel helyett az irodalom csodás kertjéből metszett gyümölcsökkel csillapította az éhségüket.
A hazaszeretet minden ember alapvető kötelessége. Akiben ez nincs meg, ott bizony komoly hibák vannak. De Radnóti és Szerb, és még sokak vértanúsága mutatja számunkra, hogy az utolsó órákban is lehet tisztességesnek és magyarnak maradni, akármilyen nehéz is.
Utolsó kommentek