Ritkán esik most már meg velem, hogy a 168 Óra című közéleti hetilapot olvasom. Régebben ez gyakoribb alkalom volt, szinte heti rendszerességgel tettem ezt. Félreértés ne essék, akkor sem értettem vele egyet, nem feltétlen az általuk állított dolgok miatt, az oka az ellenérzésnek az állítás mikéntje volt. Soha nem tudtam elfogadni azt a modort, hogy egy magas piedesztálról osztjuk a véleményünk a népnek az általunk kifogásolt emberekről, pláne, hogy az általuk magasnak hitt dobogó inkább a pincében helyezkedik el. Ez azonban egy másik kérdés.

Viszont régen olvasmányos volt. A visszatetszése ellenére voltak benne érdekes gondolatok, interjúk, írások. Ma ennek nyoma sincs. Mikor a legutóbbi számot tartottam a kezeim között, csak lapoztam oldalról-oldalra, mert semmi sem ragadta meg a figyelmemet. Egyszerűen elcsépelt és unalmas lett. Mert kit érdekel egy újabb elemzés Bolgár Györgytől, aki leírja, mennyire hazug is a jobboldal, bezzeg a baloldal. Kit érdekel egy már megszokott beszélgetés, amiben a már untig ismételt példát citálják elénk, miszerint a mai magyar közállapotok kísértetiesen hasonlítanak a weimari Németország mindennapjaira. Kit érdekel egy már ezerszer leírt, most újabb, más szavakkal megfogalmazott Mészáros Tamás jegyzet, aki összehúzott szemekkel figyelmeztet a Fidesz jelentette veszélyre?

De komolyan, hány ember olvashatja ezt a lapot még? Évek óta csak és kizárólag ugyanazzal foglalkoznak az írói, szomorú, hogy van erre kereslet. Ne felejtsük el a habot a tortán, amit az olvasói levelek jelentenek! Olyan remekeket találhatunk itt, hogy az ember nem tudja, elsírja magát, mert valóban ezt gondolja az írója, és rajta kívül minden bizonnyal még sok ember, vagy csak nevessen, és gondolatban simogassa meg a feje búbját, hogy jól van, menj csak vissza játszani, itt most a felnőttek beszélgetnek.

Nincs azonban egyedül a 168 Óra ezzel a problémával. Minden közéleti hetilapra jellemző a negatív tendencia. A Heti Válasz kezdetben egy unalmas, européer jobboldaliságot elvileg megjelentető lap volt, és nem is vallott ebben szégyent, közvetítette ezt minden álmosságával. Most a helyzet annyiban változott, hogy még unalmasabb, de már értékközvetítést sem lehet benne felfedezni. De szóba hozhatjuk a Magyar Demokratát is, ami annak idején egyedül tartotta a radikális jobboldal zászlaját. Pont a legutóbbi számába lapoztam bele a Demokratának is, és ugyanaz figyelhető meg rajta, mint a 168 Órán. Régen egy olvasmányos, modortalan, sokszor ellenérzésre okot adó, de elgondolkodtató lap volt, ma pedig a 168 Óra pontos jobboldali megfelelője. Gyalázkodásban, unalomban, értéktelenségben mindenképpen.

A Magyar Narancs annyiban kilóg a sorból, hogy azt értékelni soha nem tudtam, bevallom jelentős sztereotípiával figyeltem mindig a tevékenységüket. A legjobban mindig ez a kockás pulóveres, megmondom a frankót, az avantgárd az valami, de hogy nézhetsz TV-t attitűd idegesített. Végsősoron, megmaradt nekem az elektronikus média jelentette tájékozódás, abból is inkább az internetes része. Szomorú, hogy a magyar politika mélyrepülését pontosan követték a közéleti lapok is, habár cseppet sem meglepő. Ez az élet rendje.